Bevezető

Vannak merülések, amelyekre hetek óta készül az ember, és amikor eljön a nap, tudja, hogy valami különleges vár rá. Skócia keleti partján, St Abbs sziklás öblei nemcsak a búvároknak jelentenek paradicsomot, hanem a tenger mélyén élő apró csodáknak is. Ez a hétvégi merülés sem volt más: egy régi gőzhajó kazánjának roncsához indultunk, de végül sokkal többet kaptunk, mint amit a felszerelésbe pakoltunk. Egy történetet, amely egyszerre szórakoztató, meghökkentő és tanulságos.

Az indulás

Már régóta készültem erre a merülésre. Vártam a hétvégét, amikor leutazhatok Edinburgh-ból kicsit délre, St Abbs-ba – egy helyre, amely minden alkalommal tartogat valami különlegeset. Ez a hétvége sem lehet kivétel, most is jól kell sikerülnie.

Az idő kecsegtető volt. A nap bágyadtan ugyan, de néha kibújt a felhők mögül – és ez itt, Skóciában ritka ajándék. A parton megkezdődött a szokásos készülődés: palackok, övek, ruhák, minden a helyére került. Amikor minden összeállt, bepakoltunk a gumicsónakba, és kifelé indultunk a tengerre.

A cél egy régi gőzhajó kazánjának roncsai voltak, amelyek 16–18 méteren pihennek a tengerfenéken. Nem számít mély merülésnek, de éppen ezért jó: több sűrített levegő marad a palackban, hosszabb ideig lehet lent maradni, és a dekompresszió sem tart tovább néhány percnél. Három perc, és már indulhat is az ember a felszín felé.

A merülés élménye

A hajó megállt, a vasmacskát leengedtük, a motor elhallgatott. Ekkor éreztem igazán: most kezdődik a kaland. A készülődés már rutinná vált, de mindig van benne izgalom. Egy, kettő, három… és csobbanás! A hideg víz azonnal az arcomhoz simult. Bár a szárazruha megvédett a nedvességtől, a hűvösséget mégis átéreztem. Most csak egy 3 mm-es overált használtam, a 15 literes palack pedig bőven elég volt erre a merülésre.

Megadtuk a jelet, és elindultunk lefelé. Lassan, nyugodt légzéssel vettem a levegőt: egy bent, egy kis buborék ki, majd tovább. Olyan volt, mintha két kecses fóka suhant volna egymás mellett a mély felé. A víz kristálytiszta volt, a nap sugarai beszűrődtek, és megvilágították a tengerisünök piros csíkozását, a halrajok villanását. Körülöttünk minden élőlény nyugodtan végezte a dolgát – mintha mi is a világuk részévé váltunk volna.

Csak a buborékok halk nesze hallatszott, a csendet olykor egy pattogás törte meg, amit sosem lehetett pontosan beazonosítani. Ez a titokzatosság adta a mély békéjét. Igazi nyugtató érzés volt: együtt lenni a halakkal, együtt lélegezni a tengerrel. Egy rövid pillanatra minden rohanás, zaj és gond a felszínen maradt.

Találkozás a mély lakóival

Kicsit még merültünk tovább, és a homokban hirtelen megpillantottam valamit. Elsőre csak két apró, gombszerű szem villant meg a homályban. Közelebb úsztam, és akkor vált világossá: egy hatalmas homár rejtőzik a fenékbe ásva. Szinte láthatatlan volt, amíg jobban oda nem néztem – akkor viszont előbukkantak az ollói is. Nem is kicsik! Egyik-másik közel öt centi hosszú lehetett, és tudtam: ha az ember óvatlanul közelíti meg, az olló egyetlen mozdulattal úgy vágja el az ujjat, mintha ott sem lett volna.

Tovább úsztunk, most egy kövesebb rész felé. A sziklák között megakadt a szemem egy régi konzervdobozon és egy üvegen – a tenger ajándékának tűnhetett, de valójában a mi hanyagságunk jele volt. Ezeknek nincs helyük itt, így gyors mozdulattal elővettem a kis oldalsó hálós zsákot, amibe merülések során a szemetet gyűjtjük. A konzervdoboz és az üveg rögtön belekerült. Persze egy autógumi vagy nagyobb tárgy nem férne bele, de az ilyen kisebbek könnyen elhozhatók a felszínre.

A felfedezés pillanata

Úsztunk tovább, a csendes tenger fenekén. Aztán valami különös mozgásra lettem figyelmes. Megálltam, és a merülésvezetőnek intettem is: „Nézd csak!” – jeleztem a kezemmel. A sziklák közötti üregben először csak egy halvány mozdulatot láttam. Nem volt egyértelmű, mi is lehet az. A fények játékától a kövek is élőnek tűntek, a hínár lassan ringott, mintha rejteni akarna valamit. A víz hűvös, kékes derengése olyan volt, mintha egy titkot őrizne.

Ahogy közelebb úsztam, a szemem hozzászokott a részletekhez. Először csak egy elsuhanó kar tűnt fel, majd egy másik. Valami figyelt onnan bentről. A víz alatt ilyenkor megváltozik a hangulat: a buborékjaid egy pillanatra hangosabbnak tűnnek, a szíved kicsit gyorsabban dobban, mert tudod, hogy valami különleges van előtted, de még nem tudod pontosan, mi.

Aztán lassan kirajzolódott a kép. Az üreg mélyén egy polip bújt meg. Szemei apró lámpásokként villantak a lámpa fényében, karjai óvatosan mozdultak, mintha felmérné a helyzetet. De nem ez volt a legmeglepőbb. Hanem az, ami a fészke előtt sorakozott, szabályos rendben.

„Nem kövek, nem kagylók, nem hínárdarabok – hanem fehér, kerek golyók. Golf labdák.”

Mintha valaki a tenger mélyére szórta volna őket, és a polip úgy döntött, saját otthonát díszíti velük. Ott hevertek sorban, szabályos rendben, a fény megcsillant rajtuk, és különös, szinte irreális látványt keltettek.

Tanulság a mélyből

Először nem akartam hinni a szememnek: tizenhat méter mélyen járunk, a roncs közelében, és itt van egy polip, aki golf labdákból építette fel saját kis birodalmát.

A polip mozdult egyet, és mintha csak meg akarta volna mutatni, ki a ház ura, finoman arrébb gurított egy labdát. Látszott rajta, hogy ezek a tárgyak fontosak számára: nemcsak játékszerek, hanem az otthon részévé váltak. Egyfajta pajzs, egyfajta dísz – talán biztonságérzet, talán kíváncsiság, de biztosan tudatos választás.

A jelenet egyszerre volt meghökkentő és megható. A polip ügyesen átalakította azt, amit mi a tengerre bíztunk. A golf labdák így váltak új értelmű kincsekké: a mélység szokatlan ékszereivé.

„A mélyből felhozott tanulság néha nehezebb, mint bármelyik hálós zsák: vigyáznunk kell a világra, mert a világ is vigyáz ránk – a maga különös, játékos módján.”

Záró megjegyzés

Ez a merülés számomra nemcsak egy szép nap emléke marad, hanem egy üzenet is: a tenger mindig visszatükrözi, amit az ember odavisz. Van, hogy szeméttel találkozunk, de van, hogy egy polip kreativitásán keresztül új értelmet kap minden, amit elhagyunk. St Abbs mélye most is megtanított valamire: a természet alkalmazkodik, de rajtunk múlik, hogy milyen eszközöket adunk a kezébe.