Pécsett nőve fel az Uránváros garázssorai voltak a mi kis műhelyeink. Barátokkal Trabantot, Ladát, sőt néha Wartburgot is bütyköltünk, hogy a hétvégén felmehessünk a Mecsek szerpentinjeire és hallgassuk a motorok énekét. A rally nemcsak sport volt, hanem közösségi élmény: egymás váltva figyeltünk, együtt álltunk a kanyarokban, és együtt szívtuk be a benzingőzzel kevert őszi levegőt.

Éppen ezért rázott meg, amikor hír jött a Árpádtető Rally balesetéről: a Draskóczi Max – Dévai Bendegúz páros Ladája a vizes első gyorson megcsúszott és lesodródott az útról, a navigátor pedig súlyosan megsérült. A hír pillanatok alatt körbejárta a közösséget, és azonnal megindult a segítségnyújtás.

„Egy pillanat elég volt hozzá, de a reakció is ennyi idő alatt megszületett: mindenki mozdult, hogy támogasson”

A barátok, sporttársak és szurkolók adománygyűjtést szerveztek. A felajánlások nemcsak a gyógyulás költségeit segítik, hanem a versenyautó újjászületését is: a beszámolók szerint új kasztni is érkezett, ami reményt ad a folytatásra és jelképe annak, hogy a pályán kívül is csapat vagyunk.

„A rallyban az igazi erő nemcsak a lóerő: az összetartás. Ha baj van, kéz a kézben emeljük fel a másikat.”

Számomra ez a történet visszavisz a garázssorhoz: akkor is együtt húztuk meg a csavarokat, és ma is együtt tartjuk a lelket azokban, akik elestek. A Mecsek kanyarjai rengeteg örömöt adtak – most mi adunk vissza belőle. Legyen ez a cikk egy köszönet mindenkinek, aki idővel, pénzzel, figyelemmel vagy jó szóval segít.

„Uránvárosból indultunk, de a Mecsek tanított meg szeretni a rallyt.”