Manófalva egyszerre volt játék, remény és közösségi találkozóhely – egészen addig, amíg valaki az éjszaka legsötétebb órájában darabokra nem törte azt, amiért mások munkája és szeretete állt. Az eset nem csupán kis hidakról és házikókról szólt, hanem arról, hogy a közért végzett alkotó munka ma milyen könnyen válhat a rombolás célpontjává.

„Tudod, Manófalva szétverésében benne van minden, amit utálok a mai korban. Adott egy ember, aki létrehoz valami szépet, valamit, ami tényleg különleges, egyedülálló.”

A gond nem a különbözőség, hanem az, hogy egyesek már nem közösségben gondolkodnak. Ha zavar a forgalom egy bicikliúton vagy a kíváncsi emberek sokasága, lehetne beszélni az alkotóval, az önkormányzattal, és lehetne kompromisszumot kötni. A rombolás mégis gyorsabbnak és „hatékonyabbnak” tűnt valakinek.

„Inkább odamegyek az éjszaka legsötétebb órájában és szétverem az egészet apróra… Megvárom, hogy minél nagyobbat üssön a készítőn. Hogy a rombolás ne csak tárgyi, hanem lelki szintű is legyen.”

Lelki törés: amikor a csapás nem a fára, hanem az emberre mérődik

A tett időzítése – pár órával azután, hogy elkészült – nem véletlen. Itt a cél nem csupán a tárgy megsemmisítése volt, hanem az alkotó és a közösség örömének szándékos összezúzása. Ez az a pont, ahol a fizikai kár átfordul lelki kárba: az önként vállalt munka, a gondoskodás, a gyermekeknek és felnőtteknek szánt apró csodák elvétele.

Ezt az érzést a szerző így fogalmazza meg:

„Én sose jártam Manófalván… Mégis dühöngtem tegnap este a képek láttán, mert valami olyan mély, ösztönös haragot keltett bennem, ami túlmutat kisházakon, manóhágcsókon és hidakon.”

A párhuzam a Hadrianus falánál kivágott ikonikus platánfával találó. Hány évszázad telt el anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna? És miért pont most bátorodnak fel a „lelki nyomorultak”, hogy a köz örömét vegyék el? A kérdés morális, nem politikai.

„Volt egy darab ember, aki úgy gondolta, az ő érdeke fontosabb, mint mindenki más, és ezért átgázolt mindenki máson. És úgy gondolta, ez rendben van így.”

Ez a szemlélet az, ami mérgezi a mindennapokat: feljogosítottság a köz fölé emelkedve, a közösségi értékek lebecsülése, az együttműködés elutasítása. A romboló gesztus ezért válik a közösség elleni támadássá.

Válaszok és felelősség

Az Egyesült Királyságban a Hasadék fájának elkövetőit elfogták, és évekre rács mögé kerültek. Nem pusztán egy fa miatt, hanem mert elvettek valamit, ami mindenkié, és ezzel sok embernek okoztak fájdalmat. A jogi következmény azt üzeni: a köz értékeit meg lehet és meg is kell védeni.

„Szerintem egy társadalom egészségi állapotát semmi sem fejezi ki jobban, mint hogy hogyan reagál az ilyen támadásokra. Hogyan védi meg magát és az értékeit. Minden szinten. Manóktól az óriásokig.”

Közösségi összefogás

A Római-parti közösség Facebook-oldala is kiállt Manófalva és alkotója mellett. Ők nemcsak a dühöt, hanem az újjáépítés reményét is képviselik. Az ilyen civil összefogások mutatják meg, hogy az emberség és a hit a közös értékekben még nem veszett el.

Mit tehet a közösség?

• Párbeszéd: rendszeres egyeztetés az alkotóval, lakókkal, önkormányzattal.
• Védelem: dokumentálás, jelzés a hatóságoknak, közösségi őrjárat, világítás, kamera.
• Nevelés: fiatalok bevonása, közösségi programok, közös építések és karbantartások.
• Támogatás: adomány és önkéntes munka az újjáépítéshez; az alkotók megbecsülése.

Manófalva ügye több, mint helyi hír: tükör, amelyben meglátjuk, mennyire hiszünk még a mi-ben. A rombolásra adott válaszunk dönti el, hogy a lelki törés heggé gyógyul-e – és hogy lesz-e erőnk újra felépíteni a közös csodát.