A skót vadmacska titka – Zeusz és családja
Egy borongós délutánon a MacGregor család erdei sétáját különös találkozás szakította félbe.
A mohapárnás fák tövében, a nedves avarban kuporogva egy aprócska cicát találtak. Reszketett,
szeme riadtan csillogott, mintha egyedül maradt volna a világban. A család megsajnálta a magányos kis állatot,
és hazavitte – hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen árvának tűnő kis teremtésnek?
Otthon hamar beilleszkedett. Kapott puha takarót, meleg ételt, szeretetet. Ahogy teltek a hetek, a cicus nőtt, erősödött,
és bár egyre inkább ragaszkodott nevelőihez, valami furcsa, megmagyarázhatatlan vad erő lakozott benne.
Játék közben karmainak ereje mindig kicsit túl sok volt, mozgása pedig inkább emlékeztetett egy erdei ragadozóra, mint egy házimacskára.
A titok akkor derült ki, amikor egy nap a család hazaérve döbbenten látta: a nappali teljesen feldúlt állapotban van.
A bútorok szétszaggatva, a kanapé szivacsa cafatokban hevert a padlón.
Azonnal állatorvoshoz vitték a „kedvencüket”. Ott azonban meglepő diagnózist kaptak:
„Ez nem házimacska. Ez egy skót vadmacska. Egy rendkívül ritka és védett állat.”
Az állatorvos elmagyarázta, hogy a skót vadmacska a Brit-szigetek egyik legértékesebb, ősi ragadozója,
amelynek mára csupán néhány száz példánya maradt fenn. Helye nem a négy fal között van,
hanem a felföld árnyas erdeiben, a kövek, patakok és a szabad ég alatt.
A MacGregor család nehéz szívvel, de a természet tisztelete miatt úgy döntött: visszaviszik oda, ahol találták.
Egy szép napon elindultak, és ugyanazon az ösvényen, ahol a kis árvát egyszer megtalálták, elengedték őt.
A cica először tétován nézett vissza, majd nesztelen, könnyed mozdulattal eltűnt az erdő sűrűjében.
Hetek, majd hónapok múltán azonban hiányozni kezdett nekik.
Egy nyári délutánon úgy határoztak, hogy újra ellátogatnak arra az ösvényre.
A fák lombjai között madarak trilláztak, a mohapárnák illata belengte az erdőt.
Halkan sétáltak, és közben újra meg újra megszólították:
– „Zeusz… Zeusz, hol vagy kicsikém?”
Először csak a szél susogott a lombok között. Percek teltek el, majd lassan félóra is,
mire hirtelen megrezdült egy bokor az ösvény szélén. A család lélegzete elakadt: sárga szempár villant,
majd előlépett egy ismerős alak.
Ott állt előttük Zeusz – már nem a kicsi, reszkető cica, hanem erős, büszke vadmacska.
Tekintetében ott volt a vad erő és a szabadság, de ugyanakkor a felismerés öröme is.
Ám a meglepetés még csak most következett: Zeusz nem volt egyedül.
Körülötte három aprócska, játékosan bukdácsoló kölyök bukkant elő a bozótból, kíváncsian szemlélve az idegeneket.
Mögöttük pedig feltűnt egy másik vadmacska is – a párja, Morrigan, aki óvón figyelte a család minden mozdulatát.
A kölykök mind más-más kis egyéniségként viselkedtek.
Bran, a fekete bundájú, bátran előreszaladt;
Ailsa, a szürkésszőrű kislány félénken az anyjához bújt;
Ciaran, a legkisebb, játékosan kergetett egy lehullott levelet.
A találkozás egyszerre volt megható és ünnepélyes.
Zeusz lassan közelebb lépett, majd körözve a lábuk körül megállt,
mintha köszöntötte volna egykori nevelőit. A kölykök bátortalanul követték apjuk példáját, s kíváncsian szimatolták a levegőt.
A MacGregor család meghatódva figyelte a jelenetet.
Tudták, hogy az erdő vette vissza a cicát, akit egykoron befogadtak, de azt is, hogy Zeusz sosem felejtette el őket.
Az a félóra várakozás, a hívogatás, a csendből fakadó bizonytalanság most egyetlen varázslatos pillanatban oldódott fel:
a természet és az ember újra találkozott egymással.
Hazafelé menet mindannyian ugyanarra gondoltak: Zeusz már nem az ő macskájuk – hanem az erdő királya, családja vezére.
És mégis, valahol mélyen, egy kis részben mindig hozzájuk is tartozik.