A jelek, amelyek mesélnek

Néha apránként bukkannak fel, és csak lassan állnak össze képpé.

• először „véletlenül” eltűnik a mobiltelefon,
• később a karóra vész nyomtalanul,
• a gyermek szorongani kezd, gyakran fájlalja a kezét,
• majd egy nap egy furcsa folt jelenik meg a szemén – ütés nyoma,
• kabátja feltűnően piszkos, mintha földre lökték volna,
• s közben pénzt kér „játékra”, de feltűnik: a számítógépen sosem játszik.

Álljunk meg egy pillanatra! Nem gyanús valami? Ezek a mozaikdarabok együtt már egyértelmű üzenetet hordoznak: gyermekünket valószínűleg bántalmazzák.

Mit tehetünk mi, szülők?

1. Beszélgessünk nyíltan

Nem elég csak annyit kérdezni: „Mi történt az iskolában?” – a legtöbb gyerek rávágja: „Semmi.” Próbáljunk más utat: üljünk mellé, meséljünk előbb a mi napunkról, majd kérdezzük meg tőle, mi volt aznap a legjobb és a legrosszabb élménye. Ha kamasz, akkor még inkább hajlamos bezárkózni. Legyünk barátként mellette, ha szülőként nem tud megnyílni nekünk. Mondjuk el neki: Bármi történik, itt vagyok melletted. Meghallgatlak, és együtt megtaláljuk a megoldást.

És ne feledjük: nem az a feladatunk, hogy minden problémát mi oldjunk meg helyette, hanem hogy megtanítsuk neki, hogyan tudja ő maga megtalálni a megoldásokat. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatunk neki a felnőttkor kihívásaihoz.

2. Kapcsolat az iskolával

Ha gyanakszunk, ne várjunk, míg a baj nagy lesz. Vegyük fel a kapcsolatot az osztályfőnökkel, írjunk a tanárnak, vagy kérdezzük meg az iskolai rendőrt – igen, Magyarországon több intézményben jelen vannak. Ők sok mindent látnak, és gyakran segíthetnek abban, hogy jobban odafigyeljenek a gyermekünkre.

Egy pedagógus sokszor észreveszi a változást, de nem mindig tudja, mi zajlik otthon. Ha mi is jelezzük, akkor közösen könnyebb kideríteni az igazságot.

3. Kérjünk szakmai segítséget

Nem szégyen pszichológushoz vagy gyermekvédelmi felelőshöz fordulni. Sokan félnek ettől, mert azt hiszik: „rossz szülőnek” tűnnek, ha segítséget kérnek. Pedig épp az ellenkezője igaz: felelősséget vállalunk, és nem hagyjuk, hogy a helyzet súlyosbodjon.

Ne féljünk, a szakember nem gyógyszerezni akar, és nem fogja „elzárni” a gyermeket. Gyakran egy egyszerű, nyugodt beszélgetés olyan titkokat tár fel, amelyeket a gyermek egyedül nem merne megosztani – és olykor mi magunk is szembesülünk dolgokkal, amiket addig nem láttunk tisztán.

4. Adjunk erőt a gyermeknek

A zaklatás célja mindig az, hogy a gyermek kicsinek, gyengének érezze magát. A „nagyok” így próbálnak hatalmat szerezni. De nekünk szülőként az a feladatunk, hogy megtanítsuk: nem ők az erősek, hanem az, aki képes kiállni magáért.

Mutassunk neki lehetőségeket: sport, zene, rajz, önvédelmi edzés – mind olyan élmények, amelyek önbizalmat adnak. Már az is hatalmas erőt adhat, ha tudja: „Én is képes vagyok megállni a helyem, nem vagyok egyedül.”

Miért fontos, hogy ne maradjunk csendben?

A zaklatás következménye lehet szorongás, depresszió, önbizalomvesztés, sőt szélsőséges esetben akár öngyilkosság is. De ha a gyermek érzi, hogy mellette áll a család és az iskola, akkor újra hinni tud magában. Ez lehet az a kapaszkodó, ami megmenti őt a legnehezebb pillanatokban.

A közösség ereje

Régen, egy faluban, ahol mindenki figyelt egymás gyermekeire, nehezen maradhatott volna titokban egy zaklatás. Ma mintha ez a figyelem halványabb lenne – de mi szülők, tanárok, barátok visszahozhatjuk.

Üzenet minden szülőnek: Ne maradj csendben! Ha aggódsz a gyermekedért, beszélj vele, kérj segítséget, és álljatok ki együtt. A csend soha nem lehet a zaklatás cinkosa.